… mivel is kezdjem… nehéz esküvőm volt, vagyis egy nagyon könnyű esküvőm volt . Kérdezhetitek, mit ittam, hogy ennyire félrebeszélek, de valójában elég nehéz kifejezőbben megírni tegnapi élményeimet. Nehéz volt, mert Viki – a menyasszony – súlyos betegséggel küzd, ugyanakkor könnyű is volt, mert Gyulával, a vőlegénnyel együtt hihetetlenül jó arcok.
A sztori már az első mozzanattól érdekes volt. Az esküvő előtt egy héttel szólt Erdélyi Ákos fotográfus kollégám, hogy egy kedves pár fotóst keres. “Egy héttel az esküvő előtt??? – nem kapkodják el!” – gondoltam. Augusztus hónapra én csak egyetlen esküvőt vállaltam – remélem hamarosan azt is hírül adhatom, hogy miért. 🙂 Szóval az időpont nekem szabad volt és Ákostól azt is megtudtam, hogy ki keres fotóst… Magosi Viki történetét már felületesen ismertem, hiszen országos híre ment annak, hogy egy fiatal, gyönyörű modell halálos kórral vív küzdelmet. Természetes volt, hogy ha megfelelek nekik, akkor elvállalom az esküvőjüket (és persze az is, hogy a fotózásra szán összeget inkább költsék valami fontosabbra – nem olcsó mulatság nagy betegnek lenni).
Viki tavaly megtudta, hogy leukémiás. Megküzdött a kórral és pillanatnyilag jól van, de az orvosok csontvelőátültetést javasolnak – annak ellenére, hogy elég kockázatos beavatkozás. Aki szeretne többet tudni Viki küzdelméről, az klikkeljen ide és kezdje az olvasást.
Szóval hamar elkezdtünk egyeztetni az esküvő részleteiről. Nem tudtam, hogy Viki éppen hogy van és ezt nem csak a fizikai állapotára értem. Elsősorban az érdekelt, hogy lélekben mi van vele, de inkább az, hogy mi van VELÜK. Már az elején megbeszéltük, hogy nem szeretnének tragédiát és fájdalmat a képeken – mondjuk így utólag ez nem is lenne kérdés. Viki tényleg egy pörgős, életvidám csaj – pontosabban anyuka, hiszen már van egy kisfia, Milán. Gyula pedig egy igazi férfi, aki nem szánalomból veszi el Vikit. Végig mellette volt a betegségben és biztosak lehetünk, hogy a következő akadályokat is együtt győzik le.
Eljött a nagy nap. Úgy volt, hogy csak a szertartással kezdődik az én feladatom, de előtte, a készülődésről is lőttem pár képet.
Már ekkor tudtam, hogy sokat fogunk nevetni és persze így is lett. Semmi görcsösség, semmi megfelelni akarás, semmi szervezettség. – Na jó. Ez utóbbi nem igaz, mert a győri Zichy palotába azért le volt foglalva az időpont, de ennél több konkrétum nem nagyon volt.
A fotózásra eljött velem Lakatos Krisztián barátom, aki szerintem már raklapokon gyűjti a fotóművészeti elismeréseket. Magyarországon az “Év fotográfusa” címet is elnyerte és a nemzetközi megmérettetéseken is tarolni szokott. Köszönöm neki a segítséget, megtisztelő volt együtt dolgozni.
Írhatnék még a tegnapról, de úgyis a képekre kíváncsi mindenki. 🙂 Örülök, hogy megismerhettem Vikiéket. Szerintem pár óra alatt sikerült barátságot kötnünk és szívből kívánom, hogy küzdjenek le minden akadályt, legyenek kemények, és gyakran “nézzenek bele a lyukba” (ezt azt hiszem rajtuk kívül más nem értheti).
A képeket pedig fogadjátok szeretettel!
